Zsámbokiné Szabó Éva a szomszédom. Fodrász, így a lezárások alatt NAGYON szükségessé vált hajvágásra kértem .
Éva néni mosolyogva érkezett, fodrászeszközei pedáns rendben, köpenye élére vasalva. Gyorsan, precízen, örömmel dolgozott – jó kezekben éreztem magam, tetszett az eredmény.
Elmondta, hogy 3 éves kora óta fodrász szeretett volna lenni, és hogy szakmája iránti szenvedélye azóta is töretlen. Ennek 70 éve. Ez elgondolkodtatott. Karrier coach képzésem során is folyton Éva néni járt a fejemben: hogy találta meg mi a neki való pálya? Milyen nehézségek, sikerek, erőforrások kísérik az útján? Volt-e, hogy másba kezdett? Hogy nem unta meg, ennyi év alatt?! Megkértem, mesélje el…
Kisgyermekként Éva a nagymama póthaját, édesapja szép hullámos fürtjeit, a nagynéni gyönyörű kontyait, édesanyja csavarókkal göndörített frizuráját fésülgette. Az általános iskola elvégzése után nem könnyen, de sikerült fodrásztanulónak állnia, majd az év őszén megkezdte a fodrásziskolát.
Éva néni tanulmányai finoman szólva döcögősen indultak, ennek mikéntjét firtató kérdésemre nevetve mondja:
Hát, nem szerettem tanulni! Szakismeret, anyagismeret nagyon nem érdekelt, csak a haj! Rajzból ötösöm volt, de a szakmai tárgyakat kimondottam utáltam, és nem értettem miért kell nekem szappangyártást tanulni. Ez elég nehéz időszak volt, de azért nem buktam meg egyszer sem.
Tanulókoromban indultam egy országos versenyen, ahol harmadik lettem. A fodrászifjúsági verseny során a tanulóknak is rendeztek egy versenyt, én akkor másodéves voltam és nagyon örültem a helyezésnek, mert festetlen hajjal indultam, ami technikailag nehezebb, mint a festett hajjal végzett munka.
A következő évben is volt egy verseny, aminek az volt a tétje, hogy aki megnyeri, az tanulóvizsga nélkül felszabadul. Engem nem pontoztak. Nagyon szép volt a frizura, amit készítettem, de a kapkodásban és izgulásban benne hagytam egy csipeszt a hajban, ami nagy hiba volt. Nagyon kiborultam...
Aztán a szakmunkásvizsga elvégzésével nem volt problémám. Akkoriban a kisiparosok adókedvezményt kaptak, ha megtartották a tanulót, és nekem addigra már volt vendégköröm, így ott maradtam dolgozni.
Így indult a pályája. Szakvizsga utáni nyáron a friss házas Éva néni és férje közös életük megalapozásán igyekeztek. A munka mellett Éva néni különböző fodrászversenyek rendszeres látogatója és résztvevője lett. A hazai versenyeket akkoriban a MÁV Kolóniában rendezték.
Miért volt fontos neked, hogy versenyen indulj?
Tetszett a versenyzés, az első alkalommal, hogy 3. helyezést nyertem, az nagyon feldobott. Főnököm nagy versenyző volt. Azt mondta fontos, hogy érezzem a verseny ízét, a helyezés nem érdekes. Segített is a felkészülésben, sőt a nevezési díjamat is ő fizette, ami nagy dolog volt.
Külföldön először Bécsben voltam versenyen, 1983-ban, Európa-bajnokságon, nézőként.
Ezeken a külföldi versenyeken bármilyen anyagot meg tudtunk venni, amit itthon nem kaptunk meg, azon kívül meg tudtuk nézni, hogy kell vele dolgozni. Ez jópofa dolog volt mindig és nagy buli, éjfélkor még a városban bolyongtunk. Barátságok szövődtek, azóta is minden hónapban találkoztunk az iparos fodrászokkal, ez most a Covid miatt szakadt meg. Aki külföldi versenyen volt, amikor hazajött az itthoni fodrászoknak tartott bemutatót a kint tanultakból. Jártam versenyen Bécsben, Milánóban, Chicagóban, Szlovákiában, Franciaországban többször is. Ha nem versenyeztem, hanem csak ott lehettem is nagy dolog volt.
Milyen eredményekre vagy a legbüszkébb?
Nagyon szerettem a tanulókat oktatni, és vizsgáztatni, elég jó hírem volt a vizsgáztatásban. Amit fontosnak tartottam, abban én is szigorú voltam, de azt gondoltam nem lehet ugyanazt elvárni egy tanulótól, amit elvárunk egy több éve gyakorló fodrásztól.
Nagyon szép ünnepség volt, amikor a Kossuth Lajos utcában a fodrásziskolának volt az 50. évfordulója. Akkor az elmúlt 50 év végzett fodrászai közül kértek fel 5-10 éves korabeli időszakok frizurájának bemutatását. Én a Fleur ’66-ot mutattam be. Jópofa volt, nagyon.
Bár ő nem említi, egy újságcikkből tudom, hogy Zsámbokiné Szabó Éva bizony ezüst- és aranykoszorús mester. Egy falon függő oklevél pedig azt hirdeti, hogy a MOSZI (Magyar Országos Szakmai Ipartestület) 2012-ben életműdíjjal jutalmazta „évtizedeken át folytatott kiemelkedő és önzetlen szakmai munkájáért”.
Milyen új dolgokat tanultál a pályád során?
Nagyon sok mindent, amikor én kezdtem a szakmát, akkor még a KOMOL folyékony hajfestékkel dolgoztunk, amit sűrítőporral kellett bekeverni, aztán porsampon és hidrogén keverékével dolgoztunk, majd jöttek a blanche-ok. Nagyon szerettem minden anyagot kipróbálni, izgalmas volt.
Azt gondolom, hogy amit az elején megtanul az ember azt nem felejti el és nagyon jól használható. Majd újabb és újabb vágási technikákat is megtanultam. Valamint ahhoz, hogy vizsgáztathassak, minden évben kellett vizsgáznom. Szabadnapjaimon jártam el vizsgáztatni, egyrészt mert így láttam, hogy hol tartanak a tanulók, másrészt jó társaságban voltam és fizetést kaptam érte.
Másodéves koromban voltam egy hazai fodrászversenyen, ahol beugróként a beléptetéseknél kezdtem el segíteni. Aztán kiderült, hogy a versenyiroda vezetőjének is be kell segíteni – rá egy évre, harmadéves koromban már én vezettem a versenyirodát. Ezzel elég sok munka volt, és azt is jelentette, hogy a hazai versenyekből szakmailag keveset láttam női abban az időben.
Később az Ipartestületben is dolgoztam, ám a csoportvezetői szereppel járó felelősséget nem szerettem, úgyhogy sürgősen lemondtam – mondja kacagva.
Éva néni évtizedekig első főnökével, Béni Józseffel és feleségével dolgozott ugyanabban az eredetileg csak női vendégeket váró üzletben. 1991-ben, férfi és gyermek fodrászattá fejlődtek – azért, hogy férfi fodrászatot is oktathassanak tanulóiknak, megfelelve ezzel a bonyolult kamarai szabályrendszernek.
34 (!) tanulója volt az évek alatt. Az eredetileg önkormányzati üzlethelység megszerzése is nagy kihívás volt.
Még milyen nehézségek voltak a pályád alatt és hogy emelkedtél felül rajtuk?
Én nem éreztem nehézségnek a dolgokat. Hajjal szeretek dolgozni és az mindent felülír. Engem, ha éjfélkor megkérsz arra, hogy fésüljek egy kontyot, én megteszem és örülök neki.
Ha valamikor valami bajom volt, a hajban és az üzlet szépítésében találtam meg a megnyugvásomat és az örömömet. Például valamit mindig kitaláltam karácsonyra, a vendégek is kaptak apró ajándékokat.
Események azért voltak bőven. Válás, a semmiből újrakezdéskor szerencsétlen lakásvásárlás, egy ügyvédi hiba... Sokáig, mivel a fizetés elment törlesztésre, a borravalóból élt. Rengeteget dolgozott, egy időben reggel 6-tól este 11-ig.
Egyetlen – szórakoztatóan szürreális - szakmai kitérője úgy indult, hogy Édesanyjával Rómában meglátogatták egy barátnőjük ismerősét, egy cirkusz vezetőjét. A szállásért cserébe ők bevásároltak és főztek, ráérő idejükben pedig felfedezték a várost. Majd Éva artista-asszisztensi képesítést szerzett és fél évig Lengyelországban dolgozott a cirkusszal.
Mit adott Neked ez az időszak?
Vízilóval dolgoztam. Az volt benne a pláne, hogy az artistákkal ellentétben én elég magas voltam és a víziló felnézett rám, úgyhogy óriás siker voltam a vízilóval. A negyvenedik születésnapomat a manézsban ünnepeltem, egy vödörnyi virágot kaptam, az egész közönség felállva tapsolt.
Szabadidőmben pedig fodrászkodtam – a magyar, német és román cirkuszi csoportokat fodrászoltam. Amikor új helyre érkeztünk, elmentünk várost nézni. Jó pénzt kerestem kint, csak sajnos a lengyel zloty instabil volt, így előfordult, hogy a szombaton megkeresett pénz hétfőre már csak felét érte, ha nem utaltam el időben. De gyűjtöttem, miután hazajöttem ebből tudtam tulajdonostárs lenni ugyanabban az üzletben, ahol korábban is dolgoztam.
Milyen készségeid, kompetenciáid segítettek legtöbbet az utadon?
A türelem, a kitartás és a munka iránti szeretet.
Mennyire terveztél előre, a holnapon túl?
Nem nagyon, nem volt miből előre terveznem. Éveken keresztül a borravalókon múlott, hogy mennyi pénzem van.
De tudod, talán az a szerencsém, hogy mindig igyekszem pozitívan gondolkodni. Nem az, hogy nem gondolok a holnapra, mert gondolok. De sokszor úgy vagyok vele, hogy ami most van azt most kell megoldani, a holnapot pedig ráérek holnap – és ez rengeteget segít. Nem rágom magam a jövőbeli gondokon előre.
46 éves kora körül Évára ismét rátalált a szerelem.
A második férjem egy olyan pasi volt, mint akire vágytam, kinézetre, magasságra, kedélyre, mindenféle szempontból. Azért is, mert ugyanúgy alkalmazkodott, ahogy én. Szóval nem úgy volt, mint a legtöbb házasság, hogy az egyik fél alkalmazkodik a másikhoz.
Betegség miatt sajnos csak 3 közös évük volt. Később, 12 évvel ezelőtt ismét párra talált, Iván pár hónapja hunyt el.
Mi fontos most az életedben, hogy töltődsz fel?
Az fontos, hogy tudjak jönni-menni. Szeretek filmeket nézni, szeretek olvasni – bár ritkán ülök le. Szeretek varrogatni. Takarítani is szerettem azelőtt, de most már fáraszt. Oda kell figyeljek, hogy néha pihenjek. Szeretek fürödni, napozni, főzni, kertészkedni. Imádok üzletekbe járni, egy barátnőmmel el szoktunk járni. Nem feltétlen vásárolni, én nézelődni is szeretek.
Milyen az öregedés, Éva?
Ha nem fájna semmim, akkor nem érdekelne – hát azt hiszed tudnám, hány éves vagyok? Soha nem foglalkozom vele. Tényleg csak az zavar, hogy mindig történik valami az egészséggel és mindig rosszabb lesz, mint amit vársz. Anyukám mindig mondta, ha holnap nem rosszabb, mint ma volt, akkor már jó. Ezt igyekszem mondogatni.
Miért fodrászkodsz mindezek mellett?
Hát az az élvezet! Az teszi széppé a napomat! Főleg azt szeretem, ha látom, vagy érzem, hogy a vendég meg van elégedve. Az fontos nekem. Azt szeretném, hogy legyen még sokáig egy-egy vendégem.
A mostani tapasztalatoddal, milyen tanácsot adnál a 25 éves Évának?
Csak azt tudnám mondani, hogy szeresse úgy, amit csinál, mint, ahogy én szerettem. Mert más a lelki világod, ha ilyen örömet okoz a munkád.
Milyen útravalót adnál egy fiatalnak, aki most kezdi a fodrász szakmát?
Szeresse a szakmát, az élvezetért és ne csak a pénzért csinálja.
2021 november.